Egy hosszú, fárasztó nap végén csendben becsukod magad mögött az ajtót, a lakásba belépve félhomály és mélységes csend fogad, miközben odakint már jócskán az estébe fordult a nap te ott bent úgy érzed, mintha a csönd súlya nehezedne rád pedig valójában legbelül hangos a világ, ezer meg ezer gondolat kavarog zúg a fejedben.
Le huppansz a kanapéra, a fáradtságtól magadon felejtett táskád ami szép lassan lecsúszik a válladról a padlóra. Végre egyedül vagy!
De aztán hirtelen nem tudod eldönteni, jólesik-e ez a pillanatnyi nyugalom, vagy csak még inkább felerősíti a lelkedben dühödten tomboló vihart.
, az utóbbi időben minden napod ugyanaz a mókuskerék volt. Reggelente kimerülten ébredtél, éjszakánként pedig sokáig forgolódtál álmatlanul...agyalsz, pörögsz szünet nélkül.
Napközben mosolyogsz a kollégáidra, gondoskodsz a családodról, és próbálsz erős maradni hiszen ezt várják tőled...ezt várod el ön ön magadtól, a felszínen úgy tűnik, minden rendben van éppen ezért senki sem veszi észre hogy belül már régóta egy vékony szálon egyensúlyozol, mindezt olyan hittel hogy már Te is próbáltad meggyőzni magad hogy bírni fogod. Hogy "összeszorított foggal is menni kell tovább", hiszen ez másoknak is sikerül, neked miért ne menne?
Így hát napról napra gondosan elkészített sminked, amely fölé magadra öltötted a mosoly álarcát, és futottál tovább, akkor is ha közben úgy érezted lassan minden erőd elhagy. Aztán azon a csendes estén, a félhomályban ülve valami megváltozik, talán csak egy pillanatra, de lehullik az álarc. Egy könnycsepp gyűlik a szemed sarkában ami lassan, komótosan gördül végig megfáradt arcodon . Először talán meglep a felismerés hogy ez a könny a tiéd hiszen olyan ritkán engedted meg magadnak a gyengeséget mégis most ebben a magányos csendben felszakad benned valami. Halkan, szinte hangtalanul sírni kezdesz. Minden feszültség, aggodalom és fájdalom amit oly régóta mélyre temettél, most a felszínre tör ahogy a könnyeid potyognak, mintha a lelked is velük tisztulna.
Percek telnek el.
A vállad megremeg, de aztán lassan elcsitul a zokogás. Mély levegőt veszel talán az első igazán mély lélegzetet hosszú hónapok óta, érzed, ahogy a tüdőd megtelik friss levegővel és ezzel együtt valami halvány megkönnyebbülés is szétárad benned. A csönd már nem tűnik olyan fenyegetőnek inkább nyugalmas ölelésnek érzed, aztán hirtelen egy halk belső hangot hallasz, amit eddig elnyomott a mindennapok zaja.
A saját lelked suttog hozzád:
“-Elég volt. Nem kell mindig erősnek lenned. Engedd meg magadnak, hogy segítséget kérj. Engedd meg, hogy most rólad szóljon egy pillanat.”
Másnap reggel, amikor a tükörbe nézel, egy ismerős, mégis megváltozott tekintet néz vissza rád a szemeid kipirultak, alattuk sötét karikák húzódnak, de a pillantásod mélyén ott csillog valami új. Ami talán a remény apró szikrája!?
Azon a napon másképp indulsz útnak. Nem sietsz úgy mint máskor, a reggeli levegő hűvös ahogy kilépsz az ajtón, és most először veszed észre milyen friss illata van a hajnalnak. Szándékosan pár perccel korábban indulsz hogy legyen időd lassan sétálni az autódig. Minden lépésnél próbálod érezni a talajt a lábad alatt.
Hihetetlen, milyen rég nem figyeltél erre.
Ahogy beülsz az autóba, eszedbe jut a tegnap esti pillanat. A könnyek. A felismerés, a belső magány az hogy változtatnod kell mert így nem mehet tovább.
Eszedbe jut az is, hogy mennyire nehéz volt ezt belátni hiszen annyi éven át arra kondicionáltad magad hogy erős leszel és mindent kibírsz. De most valami más is feldereng benned, ami egyetlen egy gondolat, ami talán már régóta ott motoszkált mélyen.
Szükségem van egy kis pihenésre. Szükségem van arra, hogy én is figyelmet kapjak.
Aztán ez a belátás lesz egyszerre ijesztő és felszabadító.
Ijesztő, mert ismeretlen utakra vezet, hisz meg kell tanulnod megállni és befelé figyelni és közben felszabadító mert elengedsz egy óriási terhet azt a kényszert hogy folyton erősnek mutatkozz. Délután végre rászánod magad hogy tegyél valamit magadért. Talán csak annyit hogy munka után nem rohansz haza azonnal a kötelezettségekhez hanem megajándékozod magad egy órával.
Egy órával, ami csak rólad szól.
Eleinte furcsa érzés, miközben a bűntudat is fel-feltör benned hiszen mindig volt valami fontos teendő, ami miatt sosem hagytál időt magadra most pedig itt vagy és hirtelen nem csinálsz semmi szerinted “hasznosat”. De ahogy telnek a percek lassan elengeded a bűntudatot hiszen abban az egy órában csendben vagy, legyen az egy séta a közeli parkban, egy halk zene mellett eltöltött pihenés, vagy akár egy nyugodt masszázs ahol végre a te feszülő válladat gyúrják át gondos kezek.
A lényeg hogy most először igazán megengeded magadnak a törődést.
Érzed, ahogy a tested is lassan felenged, a vállad már nem olyan merev, a nyakadban lüktető görcs oldódik minden mély lélegzettel mintha a lelked is fellélegezne. Abban a nyugalomban egyszer csak azon kapod magad hogy nem járnak vég nélkül a fejedben a gondolatok nem sérülsz ezek zajától. Mindezt úgy hogy ez az üresség nem ijesztő, hanem békés, a csönd ami körülvesz most valódi, nem a kint és bent diszharmonikus némasága hanem egy megpihenő lélek csendje. Talán egy mosoly is megjelenik az arcodon egy önkéntelen finom kis mosoly. Ráébredsz hogy erre vágytál már régóta, arra a pillanatra amikor nem szorít belül semmi, amikor csak úgy létezel, elvárások és kényszerek nélkül.
Amikor véget ér ez az óra, lassan visszatérsz a világba, felveszed a kabátodat, kilépsz az utcára vagy épp visszaindulsz hazafelé a forgalom zaja újra körülölel, az élet megy tovább de valami mégis megváltozott benned könnyebbnek érzed a lépteidet mintha néhány láthatatlan súlytól megszabadultál volna. A tekinteted nyugodtabb, a vállad könnyedébben mozog belül pedig ott pislákol benned a tudat:
Igen,van egy hely ahová bármikor visszatérhetsz. Egy belső menedék, ahol a lelked megpihenhet. Hiszen megtapasztaltad, hogy megvan benned a képesség a megújulásra, a feltöltődésre csak időt és teret kell adnod magadnak hozzá.
Aznap este, amikor lefekszel, hálát érzel ezért a kis ajándékért, amit adtál magadnak, azért a pillanatért amikor figyeltél a saját szükségleteidre. Talán apróságnak tűnik de számodra most hatalmas lépés tudod jól hogy holnap sem lesz minden tökéletes. Ugyanúgy jönnek majd feladatok, stresszes pillanatok, váratlan kihívások az élet nem válik varázsütésre gondtalanná de most már van valamid ami tegnap még nem volt. Van tapasztalatod arról, hogyan találj vissza önmagadhoz ha elvesznél a zajban. Egy apró szikra a lelkedben, ami megvilágítja az utat a békéhez, amikor körülötted elsötétül minden.
Mindannyiunk életében eljön egyszer ez a pillanat amikor választanunk kell, tovább cipeljük a világ terheit egyedül, vagy merünk segítséget kérni és megállni egy lélegzetvételnyi időre. Ez a történet lehetne akár a tiéd is hiszen oly' sokan vagyunk akik könnyen elfelejtünk magunkkal törődni ebben a rohanó világban. Néha emlékeztetnünk kell magunkat:
-Nem gyengeség megpihenni, és nem önzés időt adni a lelkünknek a gyógyulásra. Sőt, éppen ebből meríthetünk erőt ahhoz, hogy aztán újra teljes szívvel jelen lehessünk az életünkben.
Végül, mielőtt lehunynád ma a szemed, tedd fel magadnak a kérdést:
-Mikor hallgattál utoljára a lelked csendes suttogására?
Lehet, hogy éppen ma van itt az ideje.